Tizenegy

Az autóút a hegyekbe tovább tartott, mint emlékeztem. Miután öt után földet értem Knoxville-ben, átvettem a tajtékzöld Honda Accordot, ami az Avis jóvoltából már a reptérnél várt, és ugyanazon az útvonalon hajtottam Pineville-be, mint amit a múlt héten választottam. Ahogy akkor, ezúttal is a Republic járatával repültem a La Guardiáról – ugyanaz a járat, ugyanaz minden; még az is eszembe jutott, hogy beugróm ugyanabba az étkezdébe Middlesboróban, csak hogy bebizonyítsam magamnak: lehetetlen, hogy felismerjenek. Végül aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem kísértem a szerencsémet.

Pathforknál kacskaringós kerülőt tettem, hogy elkerüljem a Fenyőerdő Autósszállót: az az irracionális félelmem támadt, hogy a Honda épp a motel előtt fog lerobbanni, és Scalf özvegyét kell majd megkérnem, hogy használhassam a telefont. Emiatt elnéztem a lehajtót a Pine Mountain Nemzeti Park felé, és nagyon eltévedtem.

Már majdnem este fél tíz volt, mire megérkeztem Springfieldbe. Meg kellett állnom a város egyetlen bárjánál, hogy megkérdezzem, merre van a barlang – mindig is rühelltem útbaigazítást kérni. Kiderült, hogy alig néhány mérföldre van az út mentén, és – ahogy a pultos és cimborái élvezettel adták a tudtomra – eltéveszthetetlenül ki van táblázva. A város határán hámló óriásplakátok bukkantak elő a Honda reflektornyalábjában, amelyek ernyedten hirdették az Elveszett Remény-cseppkőbarlangot mint a világ nyolcadik csodáját.

Gond nélkül kaptam szobát a Megfáradt Barlangász Szállóban, egy alacsony, hegyoldalba felhúzott épületben, központi recepcióval és étkezővel. Odakint nem parkolhatott tíznél több autó, mégis szintlépés volt a Fenyőerdőhöz képest.

Miközben bejelentkeztem, szóba elegyedtem a pult mögött álló fiatal, ősz hajú nővel, akiről kiderült, hogy maga a tulajdonos. Aranykeretes szemüveget viselt, arca beesett volt és viharvert. Megkérdeztem, hányan látogatják meg a barlangot egy átlagos napon.

– Lassan véget ér a szezon – mondta egy kissé védekezőn. – Talán ötvenen-százan. Télen sok az eső és a hó idefont. A föld alatt ez áradásokat jelent, úgyhogy november első hetétől április végéig le kell zárnunk a barlangot.

– Akkor még épp időben jöttem – mosolyogtam.

Az iroda falán bekeretezett, színes fényképek lógtak, amelyek a barlang legfőbb nevezetességeit mutatták be; valamint egy nagy léptékű térkép a springfieldi barlangrendszerről, amint közelebbről is szemügyre vettem.

– Melyik a legforgalmasabb napszak odalent? – tudakoltam.

– Attól függ. Holnap kora reggel érkezik néhány busz Des Moines-ból. Ha el akarja kerülni a nyüzsgést, azt javaslom, válassza inkább a tizenegy órás indulást. A teljes túra nagyjából két órás, de kisebb csoportoknak rövidebb.

– Kora délután már Lexingtonban kell lennem egy találkozón – magyaráztam meg egy könnyed hazugsággal. – Azt hiszem, a biztonság kedvéért jobb, ha a kilenc órásra foglalok jegyet.

– Hát, ha úgy gondolja – mondta a nő barátságos vigyorral. – De figyelmeztetem, tömeg lesz.

– Akkor erre ráfáztam! – hahotáztam.

Pont a tömegre volt szükségem.

A barlang főbejárata alig ötven méternyire volt a motel étkezőjétől. Ember alkotta nyílást hasítottak a sziklás hegyoldalba, és betonréteggel erősítették meg. Úgy nézett ki, mint egy modem székesegyház főkapuja. Narancssárga jegyárusító bódé és apró szuvenírbolt állt mindkét oldalán, ahová a Des Moines-i buszos csoport tágjai már lassan gyülekezni kezdtek. Elégedetten nyugtáztam, hogy az újonnan érkezők közül sokan válltáskákat és dagadó fényképezőgép-tokokat cipelnek. Ben Seminoff-féle khakizöld vászonszatyrom senkinek sem fog szemet szúrni.

Az étkező ablakából figyeltem, és kivártam, amíg a túracsoport elindult a barlang szája felé; ekkor felálltam az asztalomtól, és a szobámhoz siettem az épület túlsó felén, hogy összeszedjem a holmimat. Visszafelé menet leadtam a kulcsomat a recepción, és elmagyaráztam a pult mögött álló lánynak, hogy el akarok indulni, amint a túra véget ér. Még reggeli előtt előrelátóan egy bekötőútra parkoltam a Hondával, nagyjából fél mérföldnyire a Megfáradt Barlangásztól. Valószínűtlennek tartottam, hogy bárkinek is feltűnne a kocsim hiánya a parkolóban, legalábbis addig, amíg a túra vissza nem ér a felszínre – akkor viszont úgy fog tűnni, mintha épp akkor távoztam volna sietve.

Enyhe eufóriával csatlakoztam a többiekhez a barlang bejárati boltíve alatt, és feltűnésmentesen beügyeskedtem magam a csoport közepére. Miután egész éjszaka utaztak Indianapolisból, a turisták bőre szürkének és megereszkedettnek tűnt a ragyogó, októberi napsütésben. Egy előttem álló, idősebb pár arra panaszkodott, hogy az ütemterv túlságosan megterhelő a korosabb polgárok számára, és a túrát – meglehetősen igazságtalanul – múlt őszi, vermonti „falevél-nézegető sétájukhoz” hasonlítgatták. Ahogy felkészültünk, hogy leereszkedjünk a hosszú lépcsőn, amely lankásan vitt le egy mesterséges sziklaomláson át a reflektorokkal kivilágított barlangba, vetettem még egy utolsó pillantást a kék ég hátunk mögött szűkülő körére, és magamban megállapítottam, hogy ha végleg el is hagyom ezt az árnyékvilágot, nem sok minden fog hiányozni belőle. Amikor rám került a sor, a kapunál álló fiú leokézta a jegyemet, és kellemes napot kívánt, anélkül, hogy a vászonszatyromra akár egy pillantást vetett volna.

A jegyeket még csak meg sem számozták. Nem volt létszámellenőrzés.

– Helló, mindenki! Karen Dare vagyok, a túravezetőjük – rikkantotta mikrofonjába egy testes, szőke, piros blézert viselő diáklány a terem túloldaláról –, és szeretném üdvözölni mindnyájukat az Elveszett Remény-cseppkőbarlangban! Ma reggeli túránk körülbelül két óra tíz percig tart, és ahogy keresztülhaladunk ezen a… Uram, elnézést, de meg kell kérnem, hogy ne dohányozzon… ezen a földalatti tündérvilágon, amely egyedülálló szépségét a karsztvíz számlálhatatlan évszázadon keresztül tartó, állandó csepegésének köszönheti, beszámolok majd önöknek a barlang geológiai történetéről, felhívom a figyelmüket a kiemelten érdekes jelenségekre, és megválaszolok minden felmerülő kérdést.

A csoport első soraiban egy Inverness esőkabátot viselő nő felemelte a kezét, és fojtott hangon megkérdezte, hogy vannak-e mellékhelyiségek a föld alatt.

– Fájdalom, de nincsenek – énekelte mikrofonjába a túravezető, akinek nazális, délies akcentusa fáradhatatlanul visszhangzott a terem falairól. – Oké, akkor vágjunk neki az öreglánynak! – emelte fel tömpe, vörös kabátujjas karját, és olyan mozdulattal intett, amilyennel John Wayne vezényelt volna lovasrohamot.

A Des Moines-i csapat csoszogva indult el a kijelölt út mentén, amely könnyen járhatóan lejtett a terem túlsó végén nyíló alagút felé. Egy kicsit lemaradtam, hogy valahol a menetoszlop vége felé tudjak elhelyezkedni. Az esőkabátot viselő nőnek ugyanez volt a szándéka, ő azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, és megtörve a sort, hirtelen visszasietett a bejárat felé. A jelek szerint senkinek nem tűnt fel, hogy dezertált tőlünk.

Ahogy az alagútban haladtunk, árnyékaink – melyeket a reflektorfény hatalmasra nagyított – groteszk alakzatokat formáztak a boltíves mennyezeten. Az emberek halkan beszéltek, mintha templomban lennének, áhítattal megtorpanva a drámai sziklaformációk – sztalaktitok, sztalagmitok, áttetsző cseppkövek és kőfolyás-drapériák – előtt, amelyeket mindenfelől rejtett fényforrások világítottak meg, természetellenes csillogással elárasztva a kőfelületeket. Spotlámpák és színes jelzőfények játszottak vígan a szalmacseppkő-csoportokon, kalcitkristályokon és csillogó gipszfelületeken. Kisebb-nagyobb mértékben minden feltűnőbb képződményt Disney-mázzal vontak be, ami a csodálat és az öröm ezzel egyenesen arányos sóhajait váltotta ki.

Előttünk a sziklaformációk véget értek, és csak a víz íves szobrászmunkája maradt a mészkőfalakon. Az alagút egyik oldalán tiszta, sekély vizű patak folyt vaskorláttal elkerítve; itt-ott tükörsimaságú medencéket formált, beterítve velük a kőpadlót. Japán stílusú fahidakon keltünk át fölöttük, félúton megállva, hogy megcsodálhassuk a képződményeket, amelyeket Karen, a túravezetőnk „a barlang tavirózsáinak” nevezett: az egyik medence aljáról kinövő sztalagmitokat, amelyek úgy terültek szét a felszínen, akár a tavirózsa levelei. Az egyik ilyen kőcsészealjon valaki gondosan elrendezett egy habszivacs békacsaládot. A békák spontán tapsvihart arattak.

Alig vártam, hogy elindulhassak, így máris elkezdtem alkalmas búvóhelyek után kutatni, de várni akartam, amíg közelebb érünk a barlang középpontjához. A motel recepciójának falán lógó térképet tanulmányozva felfedeztem, hogy az útvonal, amelyen éppen haladunk, végül elvezet majd egy „Törött Villának” nevezett elágazásig. Azon túl magasodik a Tizenhármak Kis Csarnoka, a springfieldi barlangrendszer leglátványosabb terme, ahol a program szerint a túracsoport tízperces pihenőt tart. Azt terveztem, hogy ekkor lépek majd a tettek mezejére.

Mivel függőleges és vízszintes dimenziókat egyaránt ábrázol, egy barlang térképét gyakran nehéz olvasni. Amennyire ki tudtam venni, a Törött Villa volt az egyetlen olyan kereszteződés a turistaút és a barlang „vad” régiója között – amelynek nagy részét a jelek szerint máig nem tárták fel, és csak a tapasztalt barlangászok számára volt járható –, amely nem igényelt hosszú és kimerítő ereszkedést létrával vagy kötélen. Nálam minimális felszerelés volt, és nem rendelkeztem sem barlangász, sem hegymászó tapasztalattal, leszámítva egy kisebb barlangban tett látogatásomat Bostonban, egy osztálykiránduláson; később pedig – a Brown éveiben – egy hátizsákos túrát a bátyámmal az Adirondack-hegységben.

Valahogy biztos voltam benne, hogy a tapasztalatlanságom nem jelenthet akadályt. Print Begley azelőtt, hogy egy bányászlámpával és egy tízméteres kötéllel besétált az Elveszett Reménybe, még sohasem járt a föld alatt. Félt a sötéttől – mondta Scalf. Én pedig most a nyomdokaiban jártam ugyan – vagy inkább (ahogy én láttam) a sajátjaimat jártam be újra –, de fogalmam sem volt, hogy hová fognak vezetni, sem arról, hogy mit is kéne keresnem. Mégis meg voltam róla győződve, hogy ezúttal – a hetedik, és talán utolsó alkalommal – meg fogom találni a kivezető utat.

Karen Dare megszentelt földön állt. Egy fehér cseppkőzuhatag alatt, amely úgy buggyant le a falról, akár az olvadt fagylalt, egy szintén fehér, lapos tetejű, nagyjából versenyzongora méretű párkány ugrott ki a víz fölé. A lelkész általában az oltár mellett áll – magyarázta Karen –, szemben a házasuló párral és a gyülekezettel, akik – akárcsak mi most – a Boldogság tavának távolabbi partjain csoportosulnak.

– A Kápolnát egy ökumenikus zsinat szentelte fel 1975-ben. Azóta főképp esküvőkre, keresztelőkre és búcsúszertartásokra használják. Épp a múlt hónapban házasodott itt össze egy Tampa Bay-i pár! – tette hozzá Karen lelkesülten. – Igazán gyönyörűre sikerült a ceremónia. A menyasszony és a vőlegény is fehérben volt, és egy kamarazenekar játszott ott, a tó partján – mutatott egy homokos partszakaszra a tó túlsó végében. – És mi is odamegyünk most, kedves csoport! Tartunk egy rövid pihenőt, mielőtt folytatnánk a túránkat. Csak kövessék a kijelölt útvonalat, én pedig a túlparton várom magukat!

A fősereg engedelmesen elindult, a csoport azonban már nem mozgott olyan egységesen, mint a túra elején; jó néhányan lemaradoztak. Ami azt jelentette, hogy feltűnés nélkül időzhettem a Kápolnában. Amint az utolsó ember is elérte az átjárót, amely a Tizenhármak Kis Csarnokába vezetett, lebuktam az oltár mögé.

Könnyebben ment, mint gondoltam.

Vártam néhány percet, amíg minden elcsendesült, aztán felálltam, és visszagyalogoltam a tó partján a Törött Villához. Átlépve az alacsony korláton, amely a barlang lezárt területeit övezte, lemásztam egy rövid sziklaomláson egy keskeny vájat aljába, amely elvezetett egy függő-cseppkő-csoport mellett, majd jobbra kanyarodott, a teljes sötétségbe. Közvetlenül a kanyar előtt, ahol még épp elég fény volt ahhoz, hogy lássak, de a fenti folyosó elől már rejtve voltam, letettem a táskámat, és sietve felöltöttem barlangász-felszerelésemet.

Mindent előre bekészítettem. Nem kellett mást tennem, csak felhúzni az overallt a farmerom fölé, és felvenni a sisakot. Az overallt a könyökénél és a térdénél bőrrel erősítették meg; méretes zsebeibe elfért az adagokra osztott élelem, egy kulacs, egy egykilós, vízhatlan bődön karbid és egy elemlámpa az övemhez szíjazva. Már gumitalpú bakancsomat viseltem; hétfő óta jártam benne, hogy betörjem. Derekam körül rövid nejlonkötél, amelyet karabiner osztott ketté, végtelen hurkot alkotva. Egy másik, hosszabb kötéldarab a vállamon átvetve, akár a fegyverszíj. A felszerelést nehezebbnek éreztem, mint amikor Ben Seminoff boltjában kipróbáltam, de aránylag kényelmes volt.

Mivel minden esélyem megvolt rá, hogy tizenkét óránál hosszabb időt töltsék a barlangban, a modernebb, elektromos fejlámpák helyett inkább az acetilénlámpát választottam fényforrásnak. Mint megtudtam, az acetilén kevésbé hatékony, bonyolult megtölteni, és nyílt lángját a víz könnyen kioltja, de ha hosszú időt tervezek a föld alatt tölteni, még mindig ez a legmegbízhatóbb fényforrás. Ráadásul ugyanaz a fajta lámpa volt, amit Print Begley is használhatott 1945-ben.

Belekanalaztam a karbid szürke darabkáit a lámpa alsó kamrájába, a felsőt pedig feltöltöttem vízzel. Aztán bezártam a lámpát, és fémnyelvét beillesztettem a barázdált sínbe sisakom elülső felén. Egyik tenyeremet a lámpa reflektora elé tartva, hogy robbanóteret hozzak létre a gáznak, a kereket pörgetve igyekeztem szikrát csiholni. Néhány próbálkozás után halk, pattogó hangot hallottam, és a gáz begyulladt. Vékony láng csapott fel sárgán és határozottan a reflektor közepén. Erősebbre állítottam az injektort, mire a láng ragyogó kékesfehérre változott.

Sisakkal a fejemen rájöttem, hogy bármerre is fordulok, a sötétség varázsütésre meghátrál. Mintha a fény egyenesen a szememből eredt volna. Ez különös hatalomérzettel töltött el. Semmi sem létezhet idelent – mondtam magamnak –, amíg úgy nem döntök, hogy rávetem a tekintetem.

Eddig minden a terv szerint haladt, jó időben indultam el. Már majdnem 10:30 volt. A Des Moines-i csoport háromnegyed órán belül éri el a felszínt. Úgy gondoltam, hogy még ha be is következik a legrosszabb, és valaki észreveszi, hogy a barlangban hagytak, még legalább fél órába telik, mire valakit leküldenek utánam, és feltehetőleg sokkal tovább tart, hogy rájöjjenek, merre vettem az irányt.

Elsimítottam a lábnyomaimat a homokos talajon, és elrejtettem a zöld vászonszatyrot egy szikla mögé. Aztán elindultam a vájatban. A kanyar után az út lankásan lejteni kezdett.